A nem műtéti töréskezelés, pontosabban a gipszkötés alkalmazása már 1852 óta ismeretes. Azóta természetesen hatalmas fejlődésen ment át ez a módszer is, mint minden más az orvostudományon belül. A klasszikus elvek leírása egy osztrák baleseti sebész, Lorenz Böhler nevéhez fűződik.
Ezek: a törés helyretétele, jó helyzetben való rögzítése, majd annak leteltével a mozgatás megkezdése. Fontos szabály, hogy a sérülés első ellátásakor csak gipszsínt szabad felhelyezni, melynek gézpólya meneteit fel kell hasítani és újrapólyázni, a vérkeringési zavarok elkerülése végett. Körkörös gipsz csak később, a duzzanat megszűnését követően, általában 1 hét után lehetséges. A gipszrögzítés ideje az egyes csontok esetében más és más. Például csuklótörésnél elég 4-6, lábszártörésnél minimum 12 hét, de sokszor 16 hét is szükséges.
Bizonyos esetekben (egyes lábszártörések, medencefenék törés egyes típusai, stb.) még ma is használjuk az úgynevezett tartós húzatás módszerét. Ilyenkor a végtagcsontba megfelelő helyen befúrt drótra helyezett kengyelen és zsinóron keresztül helyezik a súlyt a végtagra. Ezt a módszert hoszabb-rövidebb idő után gipszelésre lehet váltani, előtte azonban el kell végezni az úgynevezett funkcionális próbát: pl. lábszártörésnél 3 héttel a sérülés után, ha a végtag megemelésekor már nem jön létre deformitás (nem „görbül” el a sípcsont), megszüntethető a húzás és a körkörös gipszet megkaphatja a beteg.
Ellenkező esetben a megfelelő mértékű csontheg kialakulásáig kell folytatni a húzókezelést. A konzervatív kezelés mindig hosszan tartó folyamat, szükséges hozzá a rendszeres röntgen ellenőrzés, és a gipszkötés kontrollja. A fenti nem műtéti megoldások mellett ma már létezik egy újabb módszer is, amely a törés sínezésén alapul ugyan, de messzemenően figyelembe veszi a funkcionális igényeket is.
Erre általában 1-2, vagy több hét elteltével térünk át, elsődleges ellátásként nem javasolt. Az itt használt, különböző méretre formált műanyag rögzítők az úgynevezett brace-ek. Csak akkor választjuk ezt az utat, ha a bőr állapota jó, a beteg alkalmas az együttműködésre, jók a vérkeringési viszonyok és rendelkezésre áll a megfelelő magas szintű utókezelői háttér.
A most ismertetett – nem műtéti – törésgyógyítás természetesen csak az egyik lehetőség a sok közül és nem minden esetben alkalmazható. Van, amikor csak is a szike segít!